Telep – utolsó állomás
Mit jelent ma a Telep az újvidéki emberek számára, függetlenül attól, hogy bennszülöttek vagy bevándorlók?
Neve ugyanezt jelzi, de a Telep magyarnak való megjelölése minden értelmét elvesztette, elsősorban a múlt század végén megkezdett problematikus identitás-meghatározási folyamatok miatt, amelyek valójában még mindig tartanak, valamint a befektető-városi hurrikánok miatt, amelyekben az elmúlt pár évben élünk. A település berendezése minden fontos jellemzője szerint megváltozott, demográfiai és kulturális szempontból szabad szemmel látható: a Telep egyre inkább urbanizálódik, miközben maga az urbanizáció fogalma arra redukálódott, hogy minél több embert nyomjon egy négyzetméter felületre, anélkül, hogy megkérdezné, hogyan fognak ezek az emberek később ott élni. A múlt század utolsó évtizede, erős meggyőződésünk szerint, nagyban hozzájárult a város (és városok) összeomlásához, így nem csoda, hogy Telep ugyanúgy változott, mint más települések, városok és tájak. Az egyetlen különbség az, hogy ezek a változások a háború hivatalos el nem ismerésének körülményei között történtek. Csak a legközelebbi családtagok tudják még mindég a telepi Magyarok elvándorlásának mértékét, akik az alapvető nyugtalanság közepette a biztonságot a folyó túlsó partján keresték. Ma a Telepen a többséget a szerb nemzet tagjai képviselik, és ez annak a következménye, hogy az SFR Jugoszlávia népei (és nemzetiségei) háború utáni többségi és kisebbségi népekké, törzsekké és klánokká váltak. Ezért csak látszólag paradox pályának tekinthető az az út, amely mentén ezt a települést Szent Martonnak és Daranyinak (Darányi-telep), Adamović településének (rövid ideig) hívták, egészen a legutóbbi „visszatérésig az új bizánci múltba” ahol a neve lehet hogy el fogja veszíteni minden értelmét. A tény, hogy a Telepről szóló szöveget egy Szlávóniai illető írja, a nyelv sérült változatában, amelyet ő maga „a szerb-horvát nyelv horvát változatának” nevez, és amelyet weboldalunkon és fordításban „Attila népének” továbbra is Telepen élő maradványai olvasni fogják, és bizonyíték arra hogy a történelem nem nagyon figyel azok logikájára, akik húsukkal és csontjaikkal anyagot adnak neki ilyen és hasonló konstrukciókhoz.
De tegyük félre az identitás történetét, és tegyük fel a megfelelő kérdéseket: Mit várhat a Telep az elkövetkező időszakban, függetlenül a történelmi és kulturális sajátosságoktól, amelyek felismerhetővé teszik más városrészek és települések vonatkozásában? Mit tehetnek Telep lakói annak érdekében, hogy elkerüljék a „deszocializációs sivatag” sorsát, amely már megragadta és elnyelte a város nagy részét? Mert a Telep nem az egyetlen település, ahol az egyéni életmód dominál (ilyen életmódot Klisza, Szajlovo, Podbara, Szalajka, Adice fontos részei is képviselnek ), de ugyanúgy nem az egyetlen település abból a szempontból sem, hogy a kollektív építkezés hurokja egyre erősebb és szorosabb a nyaka körül. Továbbá egyáltalán nem biztos, hogy Telepnek sikerül megküzdenie a minimum feltételekért (amint azt sem a Stara Detelinara sem a Grbavica nem tette meg), amelyek a közelmúltig érvényesek voltak az „ember mérésre készült város” jellemzőire. Mindezt szem előtt tartva a kérdés az, hogy miért olyan sajátos a Telep, hogy külön kell írni róla? A válasz: semmiért. Pontosabban, a Telep annyiban specifikus, hogy ott még nem történt az ami a város más részein már megtörtént. Ami azt jelenti, hogy még mindig van idő cselekedni valamit. De csak akkor, ha elegendő akarat és elszántság van a lakói részéről hogy valóban tegyenek valamit.
A Liman kiterjedt igényeinek köszönhetően, amelyeket egyetlen ingatlanügynökségek támogatnak, a Telep egyes részeit már Liman V-nek, VI-nak, sőt VII-nek is hívják (mert a Liman-on élni szexibb, mint a Telepen élni, és ez megint magasabb négyzetméterárat jelent, ami mindebben döntő jelentősegű). Ráadásul nyomást gyakorol rá az „árnyék a város tüdején”, amelyet eufemisztikusan és szeretettel „Újvidék a vízen” hívnak, ezért úgy tűnik, hogy Telepnek nincs más választása, mint aláírni egy feltétel nélküli kapitulációt, és minden tulajdonságát egy monoton urbanizmusba fojtani, amelynek fő elve „egy négyzettel több”. Döntő fordulat csak akkor lehetséges, ha ellenzik az emberek, akik egy kissé elfeledett közösségi formában gyűltek össze, amit valamikor „szomszédságnak” hívtunk. Hogyan állunk ma ezzel az elfojtott és kissé elfeledett kategóriával? Milyen kapcsolatok épülnek ki azok az emberek között, akik minden kritérium nélkül (kivéve a zsebük mélységével mértek) különféle „telep-völgyekben” és négyemeletes épületekben telepednek le, amelyek minden lépésnél felbukkannak (főleg a Telep déli részén és a Telep-től Adice-ig terjedő szakaszon, a töltés mentén és körülötte)? Kik azok az emberek, akik odaköltöznek, tartanak-e virágot a teraszukon, hívják-e egymást kávézni vagy kérnek-e segítséget, amikor valamilyen probléma történik a házukban? Kinyitják-e egymás előtt az ajtót, vagy csak elhallgatnak, amikor meghallják a csengőt? Fognak-e horgászni vagy sétálni valaha a közeli Duna mentén? Szóval mi van a Telep embereivel, és mit jelent ma Telep lakosának lenni? Ez a kérdés elsősorban politikai kérdés, ha a politikát szabad emberek tevékenységeként értjük, olyan tevékenységeként, amelynek célja az önszerveződés és az egymással való kapcsolattartás, majd ennek alapján meghatározandó prioritások és teendők. Ezért nem politikáról van szó, mint olyan tevékenységről, amelynek során az emberi élet minden aspektusáról önkényesen és önként döntenek „felülről”.
Mivel egy iparmágnás-maffia-szervezett gazdaságban élünk, a deszocializáció hullámára adott válasz nem csak identitás lehet, ahogyan nem is csak kulturális vagy városi-intézményi. A válasznak, amint már mondtuk, politikai jellegűnek kell lennie, ha a politikát a fenti értelemben értjük.
Az a kérdés, hogy vannak-e olyan emberek, akik hajlandók kapcsolatba lépni egymással és cselekedni, olyan kérdés, amelyre nincs válaszunk. Nem akarjuk előlegezni az ilyen kérdésre adandó választ, hogy ne essünk a próféciák vagy a társadalmi ontologizálás csapdájába, abba a csapdába, amelybe sokan kerültek, és amelybe még mindig sokan beleesnek, különösen azok, akik ismét „tömegről”, „társadalmi osztályokról” és „dolgozó emberekről” beszélnek. De mit lehet tenni és mit fogunk tenni, az az, hogy újra és újra feltesszük ezt a kérdést. Ezt hamarosan konkrétan, idén júniusban vagy júliusban fogjuk megtenni, amikor Újvidéken meghirdetik a helyi önkormányzatok rendszeres választásait, a népszerű helyi közösségek számára, amelyekből az egész városban összesen 47, a Telepen pedig 3 van. Ha vannak emberek, akik készek tenni valamit, akkor ezek a választások (amelyek nem a hatalom választásai, ahogy a PSST cimlap szövegében elhangzott) a megefelelő hely (és idő) az ilyen emberek összegyűjtésére és közös elhatározására, hogy holnap is létezni fognak-e szomszédok Telepen. Ettől függ az is, hogy létezni fog-e egyáltalán maga a Telep, vagy belefullad a „legújabb Detelinara” vagy a „Liman” egyikébe, amely egy olyan tendencia, amely nemcsak Telepet, hanem Veterniket, Futakot is fenyegeti… Azt mondják, hogy a Tőkéhez csak az ég a határ. De azt is mondják, hogy van élet a halál előtt. Majd meglátjuk…
Savo Romčević i Željko Popović
(Szerbről magyarra Zlatko Magdalenić fordította)
